Az Egység Ónix Visszaverődései

Volt egyszer egy eldugott kis falu a hegyek között, ahol az emberek szívében mély szakadék húzódott. Nem a harag, nem a gyűlölet, hanem a láthatatlan fal, ami az embereket elkülönítette egymástól – a másságuk tudata. Mindenki a saját kis világában élt, meggyőződve arról, hogy az ő igazsága az egyetlen helyes út. Egy nap egy vándor érkezett a faluba, egy idős asszony, akinek a szeme mélyén ott ragyogott az univerzum összes bölcsessége. Látta az emberek szívében rejlő magányt, a közös létezés örömének hiányát.

Az asszony összegyűjtötte a falu lakóit egy közös térre, és egy nagy, fekete ónix követ helyezett a középpontba. „Ez a kő – mondta – a ti közös lényetek tükre. Figyeljétek meg jól, mit láttok benne!” Az emberek körbevették a követ, de mindenki mást látott. Voltak, akik a saját tükörképüket vélték felfedezni, mások egy sötét, fenyegető árnyat, és voltak, akik semmit sem láttak, csak egy közönséges követ.

Az idős asszony elmosolyodott. „Látjátok? Mindannyian ugyanazt a követ nézitek, mégis mást láttok. Ez azért van, mert a saját gondolataitok, félelmeitek és előítéleteitek színezték át a látványt. Az ónix önmagában semleges, csak a ti belső világotokat tükrözi.” Majd így folytatta: „De nézzétek most ezt.” Elővett egy csepp vizet, és rácseppentette a kőre. A víz szétterült a felületen, és a kő elkezdett csillogni, az addig sötét felületen apró, színes szivárványok jelentek meg. „Ez a víz az együttérzés. Ha képesek vagytok együttérezni egymással, elengedni a különbözőségeiteket és ahelyett a közös emberi létezésetekre fókuszálni, akkor az ónix nem a különbségeket fogja tükrözni, hanem a közös fényt.”

A falu lakói hallgattak, és elg