Az Egység Opál Szivárványhidai

Ma reggel, ahogy a nap első sugarai megcsillantak a harmaton, eszembe jutott egy régi történet a hegy tetején élő remetéről. Az emberek felkeresték őt tanácsért, de ő ritkán szólt. Inkább egyetlen, opálköves gyűrűt mutatott fel nekik. Az opál szinte átlátszó volt, mégis, ahogy a fény átsütött rajta, megszámlálhatatlan színben pompázott.

"Nézzétek," – mondta egyszer valakinek, aki a haraggal küzdött – "látjátok a vörös tüzet? Ott van, de nem az egyetlen szín. Ott van a kék, a nyugalom vize is. És a zöld, a növekedés reménye."

Aztán a gyűrű a kezében forgott, és a színek átalakultak, egybeolvadtak. "Mi lenne, ha csak a vöröset látnád? Az opál törékeny lenne, értéktelen. De ha meglátod az egészet, a harmóniát, akkor megérted, hogy minden színnek helye van. A harag is lehet a szenvedély tüze, a változás szikrája."

Évekig nem értettem ezt a történetet. Azt hittem, arról szól, hogy minden érzelemnek helye van. De ma reggel rájöttem, hogy többről van szó. Arról, hogy mindannyian egyetlen opál vagyunk. Egyetlen lélek, amely a végtelenben tükröződik. Az öröm az egyik színünk, a fájdalom a másik. A szeretet a vörös, a félelem a kék. De egyikünk sem csak egyetlen szín. Ha azt hisszük, hogy a másik ember csak a harag, vagy a féltékenység színe, akkor elvesszük tőle az egész opál szépségét. Elvesszük tőle az egységet.

Lássuk meg az egészet. Lássuk meg az opál szivárványhídait, amelyek összekötnek minket. Csak így érthetjük meg önmagunkat, és egymást. Csak így élhetünk igazi egységben.