Az Egység Selyemfényű Szirmok

A hiány, az a soha be nem töltődő űr bennünk, gyakran egy torz tükör, melyben a valóság töredékei visszacsillannak. Azt hisszük, valamiből, valakiből kevesebb jutott nekünk, pedig a hiány nem más, mint az egység emléke. Egy távoli, mégis mélyen bennünk élő sejteés, hogy minden összefügg, minden egy.

Volt egyszer egy kertész, aki gyönyörű rózsákat nevelt. Büszke volt a virágaira, de sosem elégedett. Azt hitte, a szomszéd rózsái mindig szebbek, illatosabbak. Egy nap egy bölcs látogatta meg. A kertész panaszolta a hiányt, a sosem elég virágokat. A bölcs mosolygott, és egyetlen rózsát mutatott meg neki, kérve, hogy figyelje meg azt alaposan. A kertész eleget tett a kérésnek. Ahogy a szirmokat, a színeket, az illatot tanulmányozta, rájött, hogy a rózsa önmagában is egy egész univerzum. Nem hiányzik belőle semmi. Aztán a bölcs azt mondta: "És most nézz a szomszéd rózsáira is ezzel a szemmel." A kertész ekkor megértette. A hiány nem a rózsákban volt, hanem az ő szemében. A rózsák nem különálló entitások, hanem az egység különböző megnyilvánulásai. Minden rózsa egyedi, mégis mindegyik része ugyanannak a kertnek, ugyanannak a Napnak, ugyanannak a Földnek.

A hiány érzése eloszlik, amint felismerjük, hogy a másik ember sikere nem a mi veszteségünk, hanem az egységünk gazdagodása. A másik öröme nem a mi bánatunk, hanem az egységünk fénye. Minden létező összefügg, és minden, ami létezik, hozzájárul a nagy egészhez. A hiány illúziója feloldódik az egység selyemfényű szirmaiban.