Az Együttérzés Gyémánt Pillangószárnyai

Tudjátok, a világ tele van zajjal. Külsővel, ami elnyomja a belsőt. És néha, amikor a szívünk tele van sebekkel, könnyebb elfordulni a fájdalomtól. Könnyebb ítélkezni, mint megérteni. Könnyebb falakat építeni, mint hidakat. Én is építettem. Magasakat, masszívakat. Azt hittem, védenek. De csak elzártak. Egy nap aztán, miközben a falak tövében ültem, hallottam egy suttogást. Nem kívülről jött, hanem a lelkem mélyéről. Azt mondta: "Nézz mások szemébe. Lásd a saját tükörképedet."

Először nem értettem. Aztán megláttam egy idős nénit a parkban, aki a galambokat etette. A ráncai mélyek voltak, mint a folyók a térképen, de a szeme ragyogott. Minden egyes morzsát szeretettel adott, még a legcsúnyább galambnak is. És akkor megértettem. Az együttérzés nem azt jelenti, hogy megszüntetjük a fájdalmat. Hanem azt, hogy vállaljuk a közösséget vele. Hogy emlékezünk: mindannyian emberek vagyunk, sebezhetőek, esendőek. Hogy mindenki küzd valamivel, amit nem látunk.

Az együttérzés a gyémánt pillangószárny, ami lebontja a falakat. Nem durván, hanem finoman, rezgésről rezgésre. Engedjük, hogy a szívünk lássa a másik ember szívét. Engedjük, hogy az együttérzés fénye átjárja a világot. Kezdjük önmagunkkal. Kezdjük ma.