Az Együttérzés Türkizkék Forrása

Oly sokszor elfelejtjük, mennyire törékenyek vagyunk egymás számára. Látjuk a hibákat, a botlásokat, a sérelmeket, de mintha egy vastag fátyol takarná el előlünk az embert, aki küzd, aki tanul, aki épp formálódik. Mint egy göröngyös agyagtömb, amiből valaki szobrot akar faragni, de még nincs kész, még sok a hiba, a repedés.

Tegnap egy idős nénit láttam a buszon. Nehezen mozgott, a táskája tele volt pakolva, és láthatóan ideges volt, mert nem találta a bérletét. A mögötte álló fiatalember türelmetlenül sóhajtozott, sőt, valami goromba megjegyzést is elejtett. Én csendben figyeltem, és hirtelen valami megváltozott bennem. Nem a felháborodás, hanem az együttérzés hulláma öntött el. Eszembe jutott a saját nagymamám, aki szintén nehezen mozgott már, és néha ő is zavarodott volt.

Odaléptem a nénihez, és felajánlottam neki a segítségemet. Együtt megtaláltuk a bérletét a táska mélyén. A néni hálásan rám mosolygott, a fiatalember pedig elszégyellte magát. Ebben a pillanatban éreztem, hogy valami fontos dolog történt. Megértettem, hogy az együttérzés nem gyengeség, hanem erő. Olyan erő, amely képes áttörni a falakat, feloldani a haragot, és összekötni az embereket. Mintha egy türkizkék forrás fakadt volna fel a szívemben, és ez a forrás most másokat is táplált. Ez a forrás ott van mindannyiunkban, csak néha elfelejtjük megnyitni. Keressük meg, tápláljuk, engedjük, hogy áradjon szét a világban.