Az El nem Hagyott Régi Házak Lelke

Léteznek helyek, melyek a lelkünkben élnek tovább, még akkor is, ha fizikailag már régen elhagytuk őket. Gondolok itt azokra a régi házakra, terekre, amelyek tanúi voltak formálódásunknak, ahol az első könnyek hullottak, vagy az első igaz nevetés zengett. Ezek a falak, a padló recsegése, az ablakokból beszűrődő fény – mind-mind egy történetet mesélnek, és mi, mint felnőttek, gyakran azt hisszük, már messze kerültünk tőlük. De valójában sosem hagyjuk el teljesen. A lelkünkben ott maradnak, mint csendes tanúk, mint rejtett zugok, ahova visszatérhetünk, ha kell. Néha egy illat, egy dallam, vagy egy távoli emlék hirtelen felidézi a régi konyha melegét, vagy a gyerekszoba csendjét. Ezek a visszatérő érzések nem a múlt terhei, hanem a jelen kincsei. Olyanok, mint a csillagok fénye, melyek már rég kihunytak, de fényük még mindig eléri a Földet, üzenve a távoli időből. Ezek a "házak" a mi belső templomaink, ahol a bennünk élő gyermek még mindig játszik, ahol a sebek gyógyulnak, és ahol a bölcsesség gyökerei mélyen kapaszkodnak. Engedjük meg magunknak, hogy néha bekukucskáljunk ezekbe a régi terekbe, ne félelemmel, hanem szeretettel. Mert ők is a részei annak, akik ma vagyunk, és a lélek igazi otthona nem egy helyhez kötött, hanem bennünk él, örökké. Az asztrológiában ez olyan, mint a Szaturnusz visszatérése, amikor újra találkozunk a régi énünkkel, és ráébredünk, hogy a múlt nem csak mögöttünk van, hanem velünk utazik, formálva és gazdagítva a jelenünket.