Az El nem Hagyott Régi Ösvény

Léleknapló bejegyzés

Tudjátok, van az a régi, kitaposott ösvény bennünk, amit annyiszor megjártunk már. Az, ami ismerős, kényelmes, még akkor is, ha tudjuk, már nem szolgál minket igazán. Ott van a meghittség illúziója, a biztonság hívogató csábítása, még ha a fák már régen kiszáradtak is az út mentén, és a forrás is rég elapadt, ami valaha táplálta.

Ez az ösvény a megszokott gondolataink, a berögzült félelmeink, az a mód, ahogyan reagálunk bizonyos helyzetekre – a régi énünk, amitől olyan nehéz búcsút venni. Hiába tűnik fel előttünk egy új, friss, zöldellő csapás, ami teli van ígérettel, élettel, és a madarak is úgy énekelnek rajta, mintha a szívünk dallamát ismernék, mégis visszahúzódunk a poros, régi utunkra. Miért?

Talán a változástól való félelem az, ami oly erősen tart minket. A bizonytalanság, az ismeretlen. Vagy csak a kényelem, a megszokás ereje, ami mélyebben gyökerezik, mint gondolnánk. Azt mondjuk magunknak, "ezt már ismerem, tudom, mi vár itt", és lemondunk az új kalandokról, a fejlődésről.

De mi van akkor, ha az új ösvény nem csak egy lehetőség, hanem egy hívás? Egy csendes suttogás a lelkünkből, ami arra kér, hogy lépjünk tovább, hogy engedjük el azt, ami már nem mi vagyunk. Nincs könnyű út, és az elengedés gyakran fájdalmas. De emlékezzünk, a legszebb virágok is csak akkor nyílnak ki, ha a régi hajtások elhalnak és teret adnak az újaknak. Engedd meg magadnak, hogy letérj a kitaposott útról, még ha csak egy rövid időre is. Ki tudja, milyen csodák várnak rád az el nem járt utakon, ahol a lelked táncra perdülhet a sz szabadság zenéjére. Lehet, hogy a régi ösvény elhagyása a legnagyobb ajándék, amit adhatsz