Az El nem Hagyott Régi Ösvény

Elgondolkodtál már valaha azon, hogy mennyi erőt pazarolunk el arra, hogy elrejtsük magunk elől a saját árnyékainkat? Nem a sötét, félelmetes árnyékokra gondolok, amelyek ijesztő történetek lapjairól lépnek elő, hanem azokra, amelyek a legmélyebb, legsebezhetőbb pontjainkról tanúskodnak. Azokra, amelyeket talán szégyen, félelem, vagy egyszerűen csak a „nem elég jó” érzése pecsételt meg.

Emlékszem egy régi nyárra, amikor egy elhagyatott ösvényen sétáltam. Magasra nőttek a fűszálak, a borostyán elnyelte a kidőlt fákat, és alig lehetett látni, hol is járok valójában. Egy ponton megbotlottam, és majdnem elestem. Felnézve láttam, hogy egy hatalmas, szikár tölgy állt előttem, ágai szétterültek, mintha óvóan fognák körül a semmit. És akkor eszembe jutott egy mondás, amit még a nagymamámtól hallottam: „A legerősebb fák a legmélyebb sebeken nőnek át.”

Ez a kép azóta is kísért. Mennyire igaz ez ránk, emberekre is! Hányszor próbáljuk meg eltüntetni azokat a "sebeket", a gyengeségeinket, a hibáinkat, a tökéletlenségeinket, ahelyett, hogy tudomásul vennénk őket, és megengednénk nekik, hogy az erőnk forrásává váljanak? Ahelyett, hogy megpróbálnánk letagadni a "botlásainkat", megölelhetnénk őket, mint azokat a tapasztalatokat, amelyek formáltak minket.

Mintha egy életen át tartó rejtőzködésben élnénk, ahol a "hibák" az ellenségeink, nem pedig a tanítóink. Pedig mi van, ha éppen a legkevésbé kedvelt tulajdonságaink rejtik a legnagyobb kincseket? Mi van, ha a legmélyebb félelmeinkben található a bátorság kulcsa? Mi van, ha a legsebezhetőbb pillanatainkban mutatkozik meg az igazi, feltétel nélküli szeretet lehetősége