Az El nem Hordott Palást Fénye

Sokszor hisszük, hogy a sorsunk egy kőbe vésett, elkerülhetetlen pálya, amelyen végig kell haladnunk. Mint egy poros, régi palást, amit valamikor ránk terítettek, és most a viselés terhe nyomja a vállunkat. Pedig ez a palást, amit az örökség, a neveltetés, vagy akár a születési képletünk ad, sokszor csak egy lehetőség. Egy minta, egy alapanyag, de sosem a végleges ruha.

Emlékszem egy régi mondásra: "Az ember maga szövi a sorsa fonalát." De mi van azokkal a fonalakkal, amiket már eleve ránk bíztak? Ami a kezünkbe került, de nem érezzük magunkénak? Ahogy a Nap ragyogása áthatja az univerzumot, és minden parányi részecskében ott rejlik a változás lehetősége, úgy bennünk is ott lakozik a teremtő erő. Képzeljünk el egy gyönyörű, gazdagon hímzett palástot. Lehet, hogy generációk munkája rejlik benne, tele van történetekkel és energiákkal. De ha nem illik ránk, ha nehéz, ha nem engedi, hogy szabadon mozogjunk, akkor hiába a szépsége, a gazdagsága.

Ez a palást valójában nem a sorsunk, hanem a kiindulópontunk. A feladatunk az, hogy megvizsgáljuk, megérezjük, és ha kell, átalakítsuk. Elvarrjuk a laza szálakat, levágjuk a felesleges rojtokat, vagy akár teljesen új mintát hímzünk rá. Lehet, hogy egy darabot belőle megőrzünk, mert az erőt ad. De lehet, hogy elengedjük az egészet, és a saját, tiszta fényünkből szövünk újat. Az égbolt végtelen szabadsága emlékeztessen minket arra, hogy a valódi sorsunkat nem egy régi palást határozza meg, hanem a szívünkben élő, teremtő fény ereje. Engedjük, hogy ez a fény vezessen, és formáljuk azt a palástot, ami valóban a miénk, ami fénylővé és szabadon lélegzővé tesz minket. Ne hordjunk olyat, ami elrejt, hanem alkossunk olyat, ami megvilágít.