Az El nem Hordott Palást Rejtekében

Van úgy, hogy a Lélek egy régi, poros palástot tart a kezében, évtizedekig. Egy olyat, amit sosem hordott, sosem mutatott meg a világnak. Pedig szabása pont neki való, anyaga puha, mint a felhő, színe pedig a legmélyebb vágyát tükrözi. De a palást a szekrény mélyén, a legrejtettebb zugban pihen, ahol csak a pók hálók szövik be, és a félelem suttogja, hogy "nem vagy méltó".

Ez a palást az a képesség, az a tehetség, az az álom, amit születésünkkor magunkkal hoztunk, de valahol útközben elfeledtük, elrejtettük, vagy éppen elhitették velünk, hogy nem elég jó. Lehet, hogy egy rég elfeledett vágy a festésre, egy belső késztetés a gyógyításra, vagy egy rejtett tehetség a szavak fonására. Az El nem Hordott Palást súlya nem a vastagságában rejlik, hanem abban a csendes űrben, amit a hiánya hagy a Lélekben.

De mi van, ha egyszer, egy szürke délutánon, mikor a Nap lassan lebukik az ég alján, és a csend olyan mély, hogy hallani a gondolatok áramlását, kinyitjuk azt a régi szekrényt? Mi van, ha a pók hálók közt megpillantjuk azt a palástot, és hirtelen elönt minket a felismerés? A felismerés, hogy nem számít, mit mondott a világ, nem számít, mennyi port szedett össze, az még mindig ott van, vár ránk. És talán most, pontosan most jött el az ideje, hogy felvegyük. Hogy kibontsuk a ráncait, lerázzuk róla a félelem port, és hagyjuk, hogy a színe, a formája, a lényege betöltsön minket. Mert az El nem Hordott Palást nem csak egy ruhadarab, hanem a Lélek egy darabja, ami türelmesen várta, hogy végre a napfényre kerüljön, és beteljesítse sorsát.