Az El nem Küldött Imádság Súlya

Léleknaplómban ma a kimondatlan szavak, az el nem küldött üzenetek és a visszatartott imádságok súlyán elmélkedem. Van egy furcsa, szinte tapintható nehézségük ezeknek a belső monológoknak, amelyek sosem találtak utat a külvilágba, vagy épp az Ég felé. Olyanok, mint a tenger mélyén rejtőző, csiszolatlan gyöngyök, melyek magukban hordozzák egy egész világ rezgését, de sosem érik el a napfényt. Néha egy fohász, egy kérés, egy felajánlás reked meg a torokban, a félelem, a bizonytalanság, vagy épp a feleslegesség érzése miatt. Azt hisszük, a kozmosz úgyis tudja, vagy épp nem érdemes zavarni a "magasabb erőket" ilyen apróságokkal. Pedig a szándék maga is teremtő energia. A kimondatlan szó ereje nem vész el, csak átalakul, és sokszor észrevétlenül lerakódik bennünk, mint egy finom porréteg, amely eltakarja belső ragyogásunkat. Gondoljunk csak arra, hányszor éreztük már, hogy valaki felé van egy kimondatlan elismerésünk, egy bocsánatkérésünk, egy köszönetünk, és visszatartottuk. Az a rezgés ott marad a levegőben, egy apró, láthatatlan gátat képezve köztünk. A Merkúr és a Vénusz gyakran súgnak a fülünkbe, hogy kommunikáljunk, fejezzük ki magunkat, de a Szaturnusz árnyéka néha túl nagyra nő, és elnyomja a hangunkat. Ma azt javaslom, engedjük szabadon ezeket az el nem küldött imádságokat, legyenek azok egy fohász a jövőért, egy bocsánatkérés a múltért, vagy egy szívből jövő hálaadás a jelenért. Nem baj, ha "csak" mi halljuk. A szándék, a tudatos rezgés elindul, és utat talál. És ki tudja, talán éppen a felszínre kerülő gyöngyök fénye világítja meg majd utunkat.