Az El nem Küldött Levelek Fátyla

Hányszor álltunk a döntés küszöbén, egy apró cetlit szorongatva a kezünkben, rajta szavak, melyek a szívünk legmélyéről törtek elő? Szavak, melyek elhangozatlanul, vagy elküldetlenül maradtak, és azóta is rejtett súllyal nehezednek ránk. Mintha a lélek egy titkos fiókjában gyűlnének ezek a soha el nem küldött üzenetek, csendes tanúkként őrizve a kimondatlan szerelmeket, a megbocsátás elmaradt ígéretét, vagy a soha ki nem mondott bocsánat szelíd sóhaját. Ezek a levelek, melyeket soha nem postáztunk, vagy csak magunkban fogalmaztunk meg, különös, finom fátylat vonnak a lelkünkre. Nem látjuk, mégis érezzük a jelenlétét, mint egy sejtelmes ködöt, ami elhomályosítja a jelen tisztaságát. Olykor egy váratlan pillanatban, egy régi emlék foszlánya felkavarja a felszínt, és érezzük a kimondatlan szavak vibrálását. Talán egy elmaradt, Merkúr-retrográdra eső beszélgetés utórezgése, vagy egy Neptunusz-kvadrát okozta bizonytalanság, ami visszatartott minket abban, hogy felvállaljuk a gondolatainkat, érzéseinket. De mi történne, ha egy napon szembesülnénk ezekkel a levelekkel? Nem fizikailag, hanem a lelkünk mélyén. Ha engednénk, hogy a szavak, melyeket elrejtettünk, most végre felszínre törjenek? Nem szükséges elküldenünk őket a fizikai valóságban, de a lelkünkben tegyük meg. Engedjük el az el nem küldött üzenetek terhét. Írjuk meg gondolatban, és engedjük el őket a széllel, a fellegekkel, a végtelenbe. Ez a felszabadító tett, ez a belső rituálé, szétszakíthatja azt a finom fátylat, és tiszta, átlátható tükröt hozhat létre a lélek számára. Akkor majd, a megbékélés édes csendjében, végre meghalljuk a lélek ered