Az El nem Küldött Levelek Súlya

Mélyen belül, a lélek zegzugaiban, olykor ott lapulnak azok a szavak, melyeket soha nem engedtünk útnak. Azok az érzések, melyeket gondosan elrejtettünk, félelemből, büszkeségből, vagy épp a reménytelenség csendes tudásából. Ezek az el nem küldött levelek. Nem papírra vetett, tintával megírt üzenetek, hanem lélekben formálódott gondolatok, el nem mondott bocsánatkérések, kimondatlan szeretetnyilatkozatok, vagy épp az igazság keserű cseppjei.

Olykor a Merkúr retrográd energiája ébreszti fel bennünk a régi, lezáratlan kommunikációk súlyát, de sokszor a Vénusz, a kapcsolatok bolygója jelzi, hogy ideje lenne feloldani a csomókat. Vagy egyszerűen csak egy csendes hajnal, amikor az ébredő nap első sugarai áttörnek a gondolatok ködén, és felismerjük: ezek a láthatatlan üzenetek nem tűnnek el. Nem bomlanak fel az idő múlásával. Ott maradnak, csendes teherként, lehorgonyozva a szívünkben, megakadályozva a teljes felszabadulást. Mint a szélcsendes tengerfenéken pihenő, elfeledett hajóroncsok, amelyek nem engedik, hogy a felszínre emelkedjünk.

Vajon miért félünk ennyire attól, hogy kimondjuk, leírjuk, elküldjük ezeket a szavakat? A visszautasítástól? A meg nem értettségtől? Vagy attól, hogy a valóság, amire oly sokáig építettük a belső történeteinket, darabjaira hullik? Néha az el nem küldött levél súlya sokkal nagyobb, mint annak a cselekedetnek a következménye, ha mégis útjára engednénk. Hiszen a bennünk rekedt energia keres utat, és ha nem a valódi csatornákon keresztül áramlik, akkor belül kezd rombolni. Feszültséget, szorongást, szívfájdalmat okozhat.

Nem kell feltétlenül fizikailag elküldenünk minden üzenetet. Néha elég, ha a saját lelkünkben ír