Az Elcsendesülő Egó Fátyla

Ma éjszaka, a Hold hűvös fénye beszűrődött az ablakomon, és valami egészen új gondolat vetődött fel bennem. Nem a szokásos nagy, kozmikus összefüggések, hanem valami sokkal intimebb, földibb, mégis mélyen spirituális dolog. Az egóról elmélkedtem. Arról a sokszor hangos, erőszakos belső hangról, ami a "én" és a "enyém" köré építi fel a világot. Mennyire kapaszkodunk bele ebbe az építménybe, még akkor is, ha tudjuk, hogy illúzió! Az egó, mint egy fényszűrő, elhalványíthatja az isteni fényt, ami mindannyiunkban ott lakozik. Hányszor hallgatunk rá, amikor azt súgja, hogy nem vagyunk elég jók, vagy éppen ellenkezőleg, hogy jobbak vagyunk másoknál? Ez a hang a különbségeket erősíti, nem az egységet.

De van egy pont, ahol ez a fátyol elvékonyodik, elenged. Ez az a pillanat, amikor a szív nyitottá válik, és az egó hangja elcsendesedik. Nem kell elpusztítani, nem kell harcolni ellene, mindössze csak felismerni a működését, és megfigyelni. Mint egy nyugtalan patak, ami végül beleömlik a békés tóba, úgy találhat nyugalmat az egó is, ha engedjük, hogy a Lélek csendje elnyelje. A kulcs az elfogadás, a megadás. Amikor nem ragaszkodunk görcsösen a "igazam van" vagy a "nekem jár" gondolatához. Amikor belátjuk, hogy az igazi erő nem az akaratban, hanem a megnyílásban rejlik. Amikor lemondunk az irányítás illúziójáról, és hagyjuk, hogy valami nagyobb erő vezessen minket. Ekkor az egó fátyla, ami oly sokáig elfedte a tiszta valóságot, elvékonyodik, majd lassanként eltűnik, és mi meglátjuk önmagunkat abban a ragyogó, tiszta fényben, amik mindig is voltunk. Ez a belső csend a Lélek igazi hajléka. Itt nincs ítélet, csak szeretet, és végtelen béke. Engedd, hogy az egód elcsendesed