Az Elengedés Alabástrom Madara

Sokat gondolkodtam az utóbbi időben az elengedés művészetéről. Nem arról a könnyed, szívből jövő szabadságról beszélek, amikor egy régóta várt találkozás után elengedjük az izgalmat, hanem arról a nehézkes, fájdalmas búcsúzásról, amikor egy darabja a lelkünknek szakad le velünk. Amikor egy kapcsolat, egy álom, egy elképzelés, amihez foggal-körömmel ragaszkodtunk, porrá hullik a kezünkben.

Esotericában az Alabástromot a tisztasághoz és a szívvel való kapcsolódáshoz társítják. Képzelj el egy Alabástromból faragott madarat, a gondosan csiszolt szárnyait, amik sosem emelkedtek a magasba. Ez a madár a mi ragaszkodásunk szimbóluma. Gyönyörű, kétségtelenül. De súlyos. És a mi lelkünk szorosan markolja, mert félünk, hogy ha elengedjük, semmivé foszlik.

Pedig a valóság az, hogy az Alabástrom madár sosem volt hivatott repülni. A mi feladatunk az, hogy megértsük ezt. Hogy elfogadjuk, hogy a szépsége ellenére nem a szabadság megtestesítője, hanem egy emlék, egy lezárt fejezet. És néha, ahhoz, hogy új fejezetet kezdhessünk, el kell engednünk ezt a súlyt. Engedjük el a madarat. Hagyjuk, hogy összetörjön a földön, és darabjaiból táplálkozzon az a virág, ami a mi új reményeinket szimbolizálja. A gyász fájdalma múlandó, de a virág magában hordozza a lehetőségét egy új, szabadabb jövőnek.