Az Elengedés Alvó Sárkányai

A birtoklás egy sárkány. Aranypikkelyei csillognak, ígéretesek, de a kincsek, amiket őriz, gyakran illúziók. Évekig őriztem én is a saját sárkányaimat, foggal-körömmel ragaszkodva az elképzeléseimhez, az elvárásaimhoz, a félelmeimhez. Minden egyes „én”, „enyém”, csak tovább táplálta őket, egyre hatalmasabbá, félelmetesebbé váltak. Aztán egy nap, mikor már teljesen kimerültem a harcban, a sárkányok csendben elaludtak. Nem győztem le őket, nem öltem meg – egyszerűen csak elfáradtak a figyelem hiányától.

Értem, hogy a ragaszkodás, az önvédelmi ösztön része. De mi történik, ha az, amihez ragaszkodunk, már nem szolgál minket? Mi van, ha az a bizonyos munkahely, kapcsolat, gondolat, már csak súlyként nehezedik ránk? Nehéz elengedni, hiszen addig biztonságot nyújtott, ismerős volt. De néha, a továbblépés egyetlen módja, ha elengedjük a múlt sárkányait, hagyjuk, hogy békésen szenderüljenek álomba. Engedjük, hogy a tűz, amit egykor fújtak, hamuvá váljon, és táplálja az új kezdetek virágait. Az elengedés nem gyengeség, hanem a legnagyobb erő. Képesség arra, hogy meglássuk a változás szükségességét, és elég bátrak legyünk elengedni azt, ami már nem a miénk. A sárkányok alvó lehelete pedig átalakulhat lágy szellővé, ami elvisz minket a következő kalandhoz.