Az Elengedés Ametiszt Kapuja

Hajnalodik. A csillagok még pislákolnak, de a Nap már érezhetően közeledik. Évek óta hordozok egy követ a szívemben, egy nehéz, szögletes darabot, amit a ragaszkodás faragott formátlanná. Ragaszkodás egy elmúlt álomhoz, egy beteljesületlen ígérethez, egy olyan valakihez, aki már rég a saját útját járja. Megfogadtam, hogy sosem engedem el, mert azt hittem, ha elveszítem őt, elveszítem önmagam egy darabját is. De ahogy a hajnali fény átszűrődik a függönyön, rájövök, hogy a kő nem tart engem egyben, hanem fogva tart. Megakadályozza, hogy meglássam a Napot, hogy érezzem a szellőt, hogy szabadon lélegezzem.

Elengedni nem gyengeség, hanem erő. Az Univerzum végtelen áramlásában minden változik, átalakul, megszületik és meghal. Miért kapaszkodnék én görcsösen valamibe, ami már nem szolgál engem? Képzeletben kinyitom az Ametiszt Kaput, ami a lelkem mélyén rejtőzik. Az ametiszt lila fénye átjárja a követ a szívemben, feloldja a keménységét, finom porrá alakítja, amit a szél elvisz magával. Érzem, ahogy könnyebb leszek, szabadabb. A Nap felkel, és beragyogja az életem. A ragaszkodás helyén most a béke, a bizalom és a szeretet virágzik. Tudom, hogy az elengedés nem a vég, hanem egy új kezdet.