Az Elengedés Apatit Pillangói

Az elengedés nem felejtés. Nem is menekülés. Hanem egy mély, belső átalakulás, melynek gyökerei a jelen pillanatba kapaszkodnak, miközben szárnyai a lehetőségek végtelen égboltja felé törnek. Képzelj el egy apró, földszínű gubót. Benne egy lény vergődik, aki azt hiszi, ez a teljes valósága, ez a bezártság a sorsa. Ragaszkodik a falakhoz, küzd ellenük, mert fél a kinti világtól, a változástól. Aztán egy nap a gubó repedni kezd. Nem a külső erők hatására, hanem belülről, a benne szunnyadó potenciál ébredése miatt. Ez a pillanat fájdalmas. A régi, biztonságosnak hitt korlátok megszűnnek létezni. De a fájdalom nem cél, hanem eszköz. Egy jel, hogy valami új készül, valami csodálatos. Ahogy a gubó teljesen széthullik, előbukkan egy pillangó. Szárnyai még nedvesek, törékenyek. De a napfényben megszáradnak, megerősödnek. A pillangó nem felejti el a gubót. Emlékszik a bezártságra, a küzdelemre. De már nem vágyik vissza. Tudja, hogy a szabadság ára a régi elengedése. És tudja azt is, hogy az elengedés nem a múlt tagadása, hanem a jövő felvállalása. Az elengedés apatit pillangói ott rejtőznek bennünk. Csak hagynunk kell, hogy szárnyra kapjanak.