Az Elengedés Borostyán Arany Kapuja

Néha úgy érzem, mintha egy hatalmas, borostyánnal befutott kapu előtt állnék. Tudom, hogy a kapu mögött ott vár rám valami új, valami csodálatos. De a borostyán, az maga a ragaszkodás – a régihez, a megszokotthoz, a biztonság látszatához. Minden egyes levél egy-egy emlék, egy-egy féltve őrzött pillanat, egy-egy elengedhetetlennek hitt személy. És én ott állok, képtelen elengedni a borostyánt, hiába suttogja a lelkem, hogy a kapu mögött vár az igazi szabadság.

Egy régi bölcsesség jut eszembe, egy történet egy vándorról, aki egy szent emberhez ment tanácsért. A vándor tele volt fájdalommal, a múlt árnyaival, és képtelen volt továbblépni. A szent ember elvitte a vándort egy folyóhoz, és azt mondta: "Fogj egy követ a folyóból, és vidd magaddal. De minden egyes lépésnél, gondolj arra a fájdalomra, amit ez a kő jelképez." A vándor megtette. A kő egyre nehezebb lett, ahogy haladt előre. Végül, a szent ember megállította, és azt mondta: "Most dobd el a követ a folyóba." A vándor eldobta. A szent ember pedig azt mondta: "Ez a te fájdalmad. Amíg cipeled, addig gátol a továbblépésben. Engedd el, és légy szabad."

Én is ezt próbálom gyakorolni. Lassan, türelmesen lefejteni a borostyánt a kapuról. Nem tépve, nem erőszakkal, hanem szeretettel, hálával a múltért, és bizalommal a jövő iránt. Tudom, hogy néha fájdalmas elengedni, de azt is tudom, hogy a kapu mögött, a borostyán arany fényében, ott vár rám az igazi önmagam. Ott vár a béke, a harmónia, és a boldogság, amit csak az elengedés hozhat el.