Az Elengedés Borostyánszínű Pillangói

A ragaszkodás néha olyan, mint egy gyönyörű, de törött szárnyú pillangó. Fogjuk, óvjuk, pedig a legjobb, amit tehetünk, hogy elengedjük. Engedjük, hogy a borostyánszínű szárnyai a napfényben táncoljanak, még ha nem is a mi kertünkben lelik meg a virágokat. Nemrégiben egy idős asszonnyal találkoztam, aki évtizedekig őrizte elhunyt férje ingét a szekrény mélyén. Azt mondta, minden alkalommal, amikor kinyitotta a szekrényt, a fájdalom újra és újra átsuhant rajta. Egy nap, a Vénusz éppen a Skorpió jegyében járt – az átalakulás, a halál és újjászületés jegyében – és valami megváltozott benne. Elővette az inget, megszorongatta, és csendben megköszönte a férjével töltött éveket. Aztán, könnyek között, de mosollyal az arcán, elajándékozta egy jótékonysági szervezetnek. Azt mondta, abban a pillanatban érezte, hogy a férje lelke végre szabadon repülhet, és vele együtt az ő szíve is könnyebb lett. Az elengedés nem felejtés. Nem azt jelenti, hogy nem törődünk tovább. Azt jelenti, hogy szeretünk annyira, hogy hagyjuk a dolgokat a maguk útján járni, még akkor is, ha az az út nem a mi elképzeléseink szerint alakul. A borostyánszínű pillangók pedig, ha elengedjük őket, talán visszatérnek hozzánk, vagy talán nem. De a szívünk kertjében mindig ott marad a nyomuk, mint az örök szeretet és a bölcs elengedés emléke.