Az Elengedés Citrin Aranyló Fénye

Ma a lélek kertjében a Citrin aranyló fénye ragyog. Az Elengedés köve ez, a ragaszkodás láncainak feloldója. Olyan ez, mint mikor a nap áttöri a sűrű felhőket, és beragyogja a tájat, elűzve a szomorúság árnyait. Gyakran kapaszkodunk régi sérelmekbe, elmúlt fájdalmakba, megszokott mintákba, mert félünk az ismeretlentől, a változástól. Pedig az élet folytonos áramlás, és minden, ami nem táplálja a szívünket, akadályozza a fejlődésünket.

Láttam egy idős fát a hegyoldalban, melynek gyökerei sziklába kapaszkodtak. Évekig tartotta magát, dacolva a széllel és a viharokkal. Ám egy nap egy hatalmas villám csapott bele. A fa kettészakadt, és a szikla is megrepedt alatta. A fa, mely annyira ragaszkodott a sziklához, a végén maga is elpusztult.

Néha mi is ilyen fák vagyunk. Ragaszkodunk a biztosnak hitt talajhoz, még akkor is, ha az már repedezik alattunk. Félünk elengedni, mert azt hisszük, elveszítjük az identitásunkat, a biztonságunkat. Pedig az elengedés nem veszteség, hanem lehetőség. Lehetőség arra, hogy új gyökereket eresszünk, hogy új táplálékot találjunk, hogy magasabbra nőjünk.

Engedd el, ami fáj, ami visszatart, ami már nem szolgál téged. Engedd el a félelmet, a haragot, a csalódottságot. Engedd el a múltat, hogy a jövő beköszönthessen. Engedd el, és hagyd, hogy a Citrin aranyló fénye átjárja a szívedet, megtöltve reménnyel és bizalommal. Mert az elengedés maga a szabadság.