Az Elengedés Citrin Pillangója

Ma a kertben sétáltam, a késő nyári napsütés aranyló fényében fürödve. Figyeltem a virágokat, ahogy lassan, méltósággal készülnek az elmúlásra. Nem küzdenek ellene, nem próbálnak még egy utolsó rügyet hozni, hanem átadják magukat az elmúlásnak, tudva, hogy az őszi szél majd elszórja a magvaikat, és az élet újjászületik.

Ekkor egy citrin színű pillangó szállt le egy hervadó rózsaszirmra. Néztem, ahogy szívogatja az utolsó csepp édes nektárt, majd kecsesen felemelkedik és tovább repül. Eszembe jutott, hogy az elengedés nem feltétlenül a veszteség szinonimája, hanem sokkal inkább egy átmenet. Egy gyönyörű pillangó szárnycsapása, ami új távlatokat nyit meg előttünk.

Oly sokszor kapaszkodunk görcsösen a múlthoz, a fájdalmas emlékekhez, a megbántásokhoz, mintha azok tartanának minket életben. Pedig épp ellenkezőleg, ezek a kötelékek gátolják a szárnyaink kibontakozását. Félünk az ismeretlentől, a változástól, de a valóság az, hogy az élet maga egy állandó változás. Mint a hullámok a tengeren, jönnek és mennek.

Engedjük el a ragaszkodást, a félelmeket, a berögzött mintákat! Engedjük el azt, ami már nem szolgál minket, és hagyjuk, hogy a citrin pillangó elrepítse a terheinket. Bízzunk abban, hogy az elengedés helyet teremt valami újnak, valami szebbnek, valami értékesebbnek. Mert az élet, mint egy kert, sosem üres. Ha egy virág elhervad, a helyén hamarosan egy új bimbózik ki.