Az Elengedés Csillagporos Tánca

Léleknaplóm e lapjain ma az elengedés misztériumáról elmélkedem, arról a láthatatlan erőről, mely gyakran a legnehezebb, mégis a legfelszabadítóbb cselekedet. Hányszor kapaszkodunk görcsösen valamihez, egy régi fájdalomhoz, egy megszokott mintához, egy lezárt fejezethez, azt hisszük, ez tart minket biztonságban. Pedig épp ez a kapaszkodás az, ami megakadályozza a növekedést, ami eltorlaszolja az áramlást, mint egy gát a folyó medrében. Képzeljük el, hogy a kezünkben tartunk egy marék csillagport. Gyönyörű, csillogó, de ha túl szorosan markoljuk, szétmorzsolódik, ereje elvész. Ha viszont finoman, nyitott tenyérrel tartjuk, hagyjuk, hogy a szél játsszon vele, akkor a levegőben táncolva, fényével megvilágítva varázslatos látványt nyújt. Ugyanígy van az elengedés is. Nem azt jelenti, hogy feledjük, vagy nem értékeljük, ami volt. Hanem azt, hogy teret engedünk a dolgok természetes múlásának, a változásnak, az újnak. Ahogy a tél átadja a helyét a tavasznak, és a fák elhullatják leveleiket, hogy új hajtások fakadhassanak, úgy kell nekünk is elengednünk, ami már nem szolgál. Emlékszem egy alkalomra, amikor egy régóta dédelgetett tervtől kellett megválnom. Fájt. Nagyon fájt. Azt hittem, ezzel egy részem is elvész. De aztán, ahogy hagytam, hogy a szomorúság hulláma átjárjon, és végül alábbhagyjon, egy furcsa könnyedség lepett meg. Mintha egy súlyos terhet dobtam volna le. Éjjel, a holdfényben, a csillagok ragyogása mintha üzenetet hozott volna: minden elengedés egy új kezdet, egy új lehetőség a fény befogadására. Az elengedés valójában nem veszteség, hanem térnyerés. Teret nyitunk a szívünkben és a lelkünkben, hogy befogadhassunk valami jobbat, valami igaz