Az Elengedés Édes Nehézsége

Tudjátok, a lélek olykor egy régi, szeretett bútorhoz hasonlít. Megkopott, foltos, talán már a funkcionalitását is elvesztette, de mégis ragaszkodunk hozzá. Mert emlékek fűződnek hozzá, mert biztonságot ad a megszokottság, mert félünk az ürességtől, ami a helyén maradna. Pedig tudjuk, érezzük a zsigerünkben, hogy már nem szolgál minket, sőt, talán akadályoz is abban, hogy valami új, valami friss, valami sokkal inkább hozzánk illő vegye át a helyét. Az elengedés nem a veszteségről szól, hanem a tér megteremtéséről. A teremtés erejéről, mely belénk van kódolva, de sokszor nem jut érvényre a félelem vastag falai között. Gondoljunk csak a fa lombjára ősszel. Vajon a fa siratja minden egyes lehulló levelét? Nem, sőt. Tudja, hogy az elmúlás szükséges a megújuláshoz, a téli pihenőhöz, az új tavaszi rügyek kibontakozásához. Az elengedés nem gyengeség, hanem a lélek csendes, bölcs felismerése, hogy ami már nem rezonál velünk, annak távoznia kell, hogy utat engedjen a jövőnek. Édes nehézség ez, mert az emberi szív ragaszkodó, de a lélek mélyén ott a bizonyosság, hogy minden elengedett súly egyben felszálló könnyedség is. Ne féljünk az ürességtől, mert az nem hiány, hanem a lehetőség tiszta, üres vászonja.