Az Elengedés Édes Nehézsége

Léleknapló bejegyzés. A csend mostanában mélyebben rezonál bennem, mint valaha. Nem az üres csend, hanem az, amelyik tele van elengedett hangokkal, kihullott levelek zizegésével, és azokkal a régi kapaszkodókkal, melyek lassan, de biztosan porladnak szét a markomban. Féltem ezt a folyamatot. A ragaszkodás, bármennyire is fájdalmas, ismerős terep. Egy régi takaró, ami bár lyukas és már nem fűt, mégis a biztonság illatát hordozza.

Aztán jött a Bika telihold, és suttogta a fülbe, hogy az igazi biztonság nem a birtoklásban rejlik, hanem abban, hogy tudom, minden egyes búcsú után új virágok nyílnak. Nem kell kapaszkodnom a megszokottba, a régibe, még akkor sem, ha az valamikor oly kedves volt. Az elengedés nem veszteség, hanem tér teremtése. Helyet adni az újnak, a váratlannak, a még ismeretlennek, mely talán sokkal több fényt hoz, mint amit valaha is álmodtam.

A fájdalom éles, igen. Minden egyes elengedett darabbal mintha egy kicsi részem is leválna. De ebben a fájdalomban van valami édes melankólia is. A tudat, hogy bátorságot gyűjtök, hogy meghaladom a saját korlátaimat, a berögzült mintákat. Engedem, hogy a múló homokszemek a múltamat jelképezzék, és a szél vigye őket messze, hogy a kezem szabaddá váljon valami teljesen új, tiszta érintésre. Nem felejtek, de nem is tartok fogva többé semmit. Ez a szabadság íze, még ha könnyekkel is párosul. És ebben a mély csendben, a lélek meghallja az elengedés édes nehézségének dallamát, mely egyre könnyebb, egyre éteribb lesz.