Az Elengedés Égi Tánca a Sorssal

Ma reggel, ahogy a kelő nap első sugarai átvilágítottak a függönyön, egy régi emlék jutott eszembe, ami sokáig kísértett, mint egy hívatlan vendég a lélek csarnokaiban. Évekkel ezelőtt, egy krízis közepén, amikor minden kapaszkodó eltűnt alólam, görcsösen ragaszkodtam egy elképzeléshez arról, milyennek kellene lennie az életemnek. Tervet szőttem, jövőképet festettem, és minden erőmmel azon voltam, hogy a valóságot ezen elképzelés keretei közé préseljem. Azt hittem, ez az irányítás, ez az erő, ez a bölcsesség.

De a sors, ahogy azt oly sokszor teszi, más dallamot kezdett játszani. Az események nem úgy alakultak, ahogy vártam, és a lelki ellenállásom egyre csak nőtt. Mint egy apró csónak a viharos tengeren, hol az egyik hullámra kapaszkodtam, hol a másikra, de sosem engedtem el a kormányt, még akkor sem, ha a tenger maga akart más irányba sodorni. A Hold éppen akkor járt a Szaturnusz árnyékában, és én, a magam földi korlátaimmal, nem értettem az égi rendet, ami éppen akkor szövődött.

Aztán egy éjszaka, a teljes kimerültség állapotában, valami megváltozott. Egy csendes, mély felismerés hasított belém: a küzdelem maga a fájdalom forrása. Elengedni a görcsös ragaszkodást a tervekhez, az elképzelésekhez, a kontrollhoz – ez volt az egyetlen út a békéhez. Mint egy fa, amelynek leveleit elsodorja a szél, és ő mégis rendíthetetlenül áll, tudva, hogy tavasszal újak sarjadnak majd. A regényíró tudja, hogy a történet nem az ő tulajdona, hanem a karaktereié, és hagyja, hogy azok éljenek.

Az elengedés nem a feladás, hanem a bizalom mély aktusa. Bizalom abban, hogy van egy nagyobb rend, egy kozmikus tánc, amiben a mi lépéseink is csak apró, de fontos figurák. Amikor elengedjük az illúziót, hogy mi irány