Az Elengedés Ezüst Harmatcseppjei

Olyan sokáig ragaszkodtam hozzá, ahhoz a képhez, amit a jövőmről festettem. Egy ideál, egy vágy, egy álom, amit a szívem mélyén dédelgettem. De a valóság, ahogy az lenni szokott, nem követte az ecsetvonásaimat. Nem az történt, amit akartam. És én, ahelyett, hogy elfogadtam volna, kétségbeesetten próbáltam visszarángatni a dolgokat a tervembe. Mintha egy folyót próbálnék mederbe kényszeríteni, ami éppen a saját útját keresi.

Aztán egy reggel, ébredés után, a fák ágain megcsillanó harmatcseppekre lettem figyelmes. Mindegyik apró, tökéletes gömb. És ahogy a nap felkelt, egy pillanatra még ragyogtak, aztán egyszerűen elpárologtak. Nyoma sem maradt a ragyogásuknak. De a fa, aminek ágán pihentek, nem siratta őket. Nem kapaszkodott beléjük. Tudta, hogy újabbak jönnek majd, és hogy az ő dolga az, hogy táplálja azokat is, amik éppen ott vannak.

Rájöttem, hogy én is egy kicsit olyan vagyok, mint az a fa. A tervek, az álmok olyanok, mint a harmatcseppek. Gyönyörűek, fontosak, táplálják a lelkemet. De nem ragaszkodhatok hozzájuk görcsösen. El kell engednem őket, amikor az idejük lejár, hogy helyet adjak az újnak. Az elengedés nem feladás. Nem azt jelenti, hogy nem törődöm. Azt jelenti, hogy bízom az életben, hogy a folyó majd megtalálja a saját útját, és hogy nekem az a dolgom, hogy a partján álljak, és figyeljem a szépségét. Engedem, hogy elpárologjanak, és várom az új harmatot.