Az Elengedés Fehér Gyöngykagylója

Néha, mikor a Nap a Halak jegyében jár, a szívünk mélyén rejtőző fájdalmak a felszínre törnek. Nem mintha máskor nem lennének jelen, csak ilyenkor a fátyol vékonyabb, a sebek nyitottabbak. Érezzük a múlt terhét, a kimondatlan szavakat, a beteljesületlen ígéreteket. Én is éreztem. Már-már belefulladtam a saját bánatom tengerébe.

Egy öreg halász mesélte nekem egyszer, hogy a tenger mélyén, a legfényesebb gyöngyök a legmélyebb kagylókban rejtőznek. De a kagylónak ahhoz, hogy gyöngyöt teremjen, előbb el kell engednie a homokszemet, ami a fájdalmát okozza. A homokszem addig dörzsöli, irritálja a lágy testét, míg végül a kagyló nem tud mást tenni, mint beburkolja azt valami gyöngyházfényű, csillogó anyaggal.

Rájöttem, hogy a fájdalmunk is ilyen homokszem. Fáj, irritál, nem hagy nyugodni. De ha nem engedjük el, ha görcsösen ragaszkodunk hozzá, akkor sosem tudunk gyöngyöt teremteni. Az elengedés nem azt jelenti, hogy elfelejtjük a múltat. Azt jelenti, hogy elfogadjuk, hogy a múlt megtörtént, és nem hagyjuk, hogy a jelenünket és a jövőnket mérgezze. Az elengedés egy fehér gyöngykagyló, mely a lelkünk mélyén rejlik, és csak akkor nyílik meg, ha készek vagyunk elengedni a fájdalmat, hogy valami szebb, valami értékesebb születhessen a helyén. Ha képesek vagyunk meglátni a gyöngyöt a fájdalom mögött, akkor a szívünk megtelik fénnyel, és a tenger háborgása elcsendesedik.