Az Elengedés Fluorit Fénylése

Sokáig küzdöttem azzal, hogy irányítsam az életem folyását, mint egy tapasztalt hajós a széllel szemben. Mindenáron el akartam kerülni a fájdalmat, a veszteséget, a változást. Foggal-körömmel kapaszkodtam a megszokottba, a biztonságba, a régi keretekbe. Azt hittem, ha elég erősen tartom, ami az enyém, akkor az örökké az is marad. Aztán az élet, ez a bölcs tanítómester, finoman, majd egyre határozottabban megmutatta, hogy az igazi erő nem a görcsös ragaszkodásban, hanem az elengedés képességében rejlik.

Egyszer, egy őszi estén, a csillagokat nézve, eszembe jutott a Fluorittal borított ásványgyűjteményem. A Fluorittal, melynek színei oly sokfélék, mint az élet maga. Eszembe jutott, hogy a Fluorittal sokan a rendszerezést, a tisztánlátást kapcsolják össze. De van még valami, amit a Fluoritról tanultam: a törékenysége. Ha túl nagy nyomás nehezedik rá, könnyen repedezik, törik. Pontosan, mint az emberi lélek, ha képtelen elengedni azt, ami már nem szolgálja a fejlődését.

Megértettem, hogy az elengedés nem egyenlő a feladással. Nem azt jelenti, hogy ne törődjünk a dolgokkal, vagy ne harcoljunk azért, amiben hiszünk. Az elengedés azt jelenti, hogy békével tudjuk fogadni a változást, tudva, hogy az életnek megvan a maga ritmusa, a maga rendje. Azt jelenti, hogy bízunk abban, hogy ami elmúlik, az helyet teremt valami újnak, valami szebbnek, valami magasabb rendűnek. Ahogy a Fluoritról is a fény csillan meg igazán, mikor letisztítjuk a port róla, úgy a lelkünk is ragyogóbbá válik, ha elengedjük a régi terheket.