Az Elengedés Fluorit Kockái

Elveszni a ragaszkodás labirintusában olyan, mint szobrokat faragni a saját fájdalmunkból. Minden bevésés, minden apró részlet egy-egy pillanat, amibe beleragadtunk, egy-egy emlék, ami nem enged el. Észrevétlenül válik a múlt törmeléke a jelenünk alapjává, tornyokat emelve a fájdalomból. Azt hisszük, ez a védelem, pedig csak egyre mélyebbre süllyedünk a saját kreálmányunkban. A változás szele fújdogál, de mi szilárdan kapaszkodunk, félve, hogy a vihar elsodor mindent, ami „mi” vagyunk.

Én is ilyen szobrot építettem, évekig. Egy kapcsolat emlékét, ami már rég elporladt, de én újra és újra felélesztettem a szívemben. Féltem az űrtől, attól, hogy ha elengedem, eltűnik egy darab belőlem. Egy nap, egy meditáció során, megjelent előttem egy kristály: egy gyönyörű, áttetsző fluorit kocka. Minden egyes oldala egy-egy emléket tükrözött, de ahelyett, hogy a fájdalom láncai fogtak volna, a fény játéka bontotta meg a szobor ridegségét. Megértettem, hogy a múlt nem a börtönöm, hanem az a kincsestár, amiből bölcsességet meríthetek. A kockák nem arra valók, hogy egymásra pakolva tornyot építsünk, hanem hogy elengedve őket, új formákat hozzunk létre. A félelem helyett a bizalom lett az iránytűm. Lassan, mély lélegzeteket véve, elkezdtem lebontani a szobromat. Nem tagadtam a fájdalmat, de nem is hagytam, hogy irányítson. Minden egyes elengedett emlék könnyebbé tett, a fluorit pedig ragyogott, utat mutatva a felszabadulás felé. Azóta is őrzöm ezt a képet a szívemben, emlékeztetve arra, hogy az elengedés nem a veszteség, hanem a lehetőség kapuja.