Az Elengedés Fluorit Szivárványhídja

Oly sokáig kapaszkodtam abba, ami elmúlt. Mint egy fuldokló a mentőövbe, pedig a part már rég ott volt, csak nem mertem elengedni a megszokott fájdalmat. Azt hittem, ha elengedem a múltat, elveszítem magam egy darabját. Pedig épp ellenkezőleg: az elengedés a valódi önmagamhoz vezető út.

Egy idős asszony ült a folyóparton, köveket dobált a vízbe. Mindegyik kő egy-egy emlék volt, egy-egy sérelem, egy-egy elszalasztott lehetőség. Néztem őt, ahogy a ráncos keze lassan, de határozottan engedi el a köveket. Megkérdeztem, mit csinál. Azt felelte: "Szabadulok. Minden kő egy lánc volt, ami a múltamhoz kötött. Most, hogy elengedem őket, végre könnyűnek érzem magam."

Elgondolkodtam. Azt hittem, az elengedés a gyengeség jele. Pedig épp az ellenkezője. Az elengedés bátorság. Bátorság szembenézni a fájdalommal, elfogadni a múltat, és továbblépni. Olyan, mint a fluorit kristály, amely a szivárvány minden színében ragyog, emlékeztetve arra, hogy a változás szépséget hoz.

Lassan én is köveket kezdtem gyűjteni. Minden kő egy-egy félelem, egy-egy aggodalom volt. Ahogy dobáltam őket a folyóba, éreztem, ahogy egyre könnyebb leszek. A szívszorító fájdalom helyét lassan átvette a béke és a remény.

És rájöttem, hogy az elengedés nem a felejtésről szól. Az elengedés arról szól, hogy levesszük a múlt súlyát a jelenről. Arról szól, hogy megbocsátunk magunknak és másoknak. Arról szól, hogy elfogadjuk, ami van, és nyitottak maradunk arra, ami lehet. Az elengedés a szabadság szárnycsapása.