Az Elengedés Folyója, A Lélek Ölelésében

Mélyen lélegezve ülök a teraszon, figyelem, ahogy a hajnali pára lassan felszáll a fűről. Ezer és ezer parányi vízcsepp, mindegyik egy apró élet, amely most épp elengedi a föld ölelését, hogy a Nap sugaraiban szárnyra keljen, s egy magasabb rendű létbe emelkedjen. Ez a látvány mindig az elengedésről mesél nekem. Arról az édes-bús folyamatról, amely nélkül nincs megújulás, nincs növekedés.

Mi emberek, oly sokszor kapaszkodunk. Kapaszkodunk a múltba, a sérelmekbe, a fájdalmakba, a megszokottba, még akkor is, ha az már nem szolgál minket. Félünk elengedni, mert azt hisszük, a hiányt hagyjuk magunk után, holott valójában teret engedünk az újnak, a jobbnak, a ránk váró csodának. Azt hisszük, elveszítünk valamit, pedig csak felkészülünk arra, hogy megkapjunk mást, valami sokkal fényesebbet, teljesebbet.

Gondoljunk csak a fa levelére ősszel. Napokig, hetekig kapaszkodik az ágon, ragyogva, zölden, aztán sárgán, vörösen. Aztán eljön a pillanat, amikor a fának el kell engednie. Nem azért, mert nem szereti a levelét, hanem mert tudja, hogy a levélnek el kell pusztulnia, hogy a fa mélyen, a gyökerekben erőt gyűjthessen az újbóli virágzáshoz. Ez az elengedés nem veszteség, hanem a ciklus része, a feltétel nélküli bizalom abban, hogy a természet tudja, mi a legjobb.

Hány ilyen „levél” van a mi életünkben? Hány olyan kapcsolat, munka, elképzelés, félelem, amelyhez görcsösen ragaszkodunk, holott már rég betöltötte a szerepét, és ideje lenne továbbállnia? Az elengedés nem gyengeség, hanem a lélek legnagyobb ereje. Az a képesség, hogy tudjunk bízni az élet áramlásában, még akkor is, ha nem látjuk előre, mi vár ránk a kanyar után. Ez az igazi bölcsesség, a valódi szabadság