Az Elengedés Gyengéd Bölcsessége

Hányszor kapaszkodunk, én drága Léleknaplóm olvasója, olyan dolgokba, amelyek már réges-rég elmúltak? Mint egy szorongó gyermek, aki makacsul tartja kezében a megsárgult, elszakadt virágot, miközben körülötte új bimbók nyílnak. Az elengedés... micsoda szó is ez. Olykor hidegnek, kegyetlennek tűnik, pedig valójában a leggyengédebb ölelés, amit adhatunk önmagunknak és a világnak. Emlékszem egy hajnali álomra, ahol egy patak partján álltam. A víz tiszta volt és halkan csörgedezett, de én egy nagy, nehéz követ cipeltem magammal. Minél jobban szorítottam, annál mélyebbre süllyedtem a puha talajba. Egy öregasszony ült a parton, ráncos kezével simogatta a földet. Odajött hozzám, és szelíd mosollyal a szemében annyit mondott: „Engedd el, gyermekem. Nem kell vinned, ami már nem a tied. A patak úgyis elviszi.” És én elengedtem. A kő koppanva a vízbe esett, és a patak azonnal magába fogadta, tovább sodorva a mélységbe. Én pedig megkönnyebbülten, szinte lebegve álltam. Ez nem jelenti azt, hogy elfelejtenénk a múltat, vagy megtagadnánk mindazt, amit tanultunk. Nem. Inkább azt, hogy felismerjük: bizonyos energiák, minták, kapcsolatok, vagy akár tárgyak, már betöltötték a szerepüket az életünkben. Ha továbbra is erőlködve magunkkal hurcoljuk őket, csak a fejlődésünket gátoljuk, elzárva a teret az újtól, a friss energiáktól. Mint a fa, amely ősszel elhullajtja leveleit, hogy tavasszal újra kizöldülhessen. Nem gyászolja az elszáradt lombokat, hanem tudja, hogy ez a körforgás része, az élet rendje. Az elengedés nem veszteség, hanem teremtés. Tér létre az újnak, az ismeretlennek, a még meg nem élt csodáknak. Merj hát elengedni, kedves utazó. Engedd, hogy a pat