Az Elengedés Gyöngyház Kapuja

Észrevettem magamon, ahogy egy régi sérelmet forgatok a szívemben, mint egy kavicsot a számban. Nincs íze, csak a jelenlétével emlékeztet egy elmúlt pillanatra, amikor a fájdalom gyökeret eresztett bennem. Néha, ha nem figyelek eléggé, újra és újra felidézem a képet, újraélem a szavakat, mintha valamiért szükségem lenne arra, hogy emlékeztessem magam a sebre.

De ma, a Nap éppen a Halak jegyében jár, és a lélek mélyén hallom a hívást. A hívást az elengedésre. Nem a felejtésre, nem a tagadásra, hanem az elengedésre. Hogy a sérelem, mint egy meggyógyult sebhely, a múlt része legyen, ne pedig a jelenem meghatározó tényezője.

Képzeletben elém idézek egy gyöngyház kaput. Finom, irizáló fényben fürdik, és minden színe a megbocsátás és a béke lehetőségét sugallja. Lassan, mély levegőt véve közelebb lépek. Érzem a kapu hűvös érintését a kezemben, ahogy kinyitom.

A kapu túloldalán egy kert terül el. Nincs benne semmi különös, csak egyszerű, hétköznapi virágok, fű, fák. De a levegő könnyű, friss, és a Nap melege átjárja a bőröm. És hirtelen megértem. Az elengedés nem valami különleges, transzcendens élmény. Hanem egy egyszerű döntés. Döntés arról, hogy tovább lépek. Döntés arról, hogy a fájdalom helyett a béke felé fordulok.

A kertben leülök egy fa alá, és hagyom, hogy a Nap sugarai átjárjanak. A kavicsot, amit eddig a számban tartottam, óvatosan a földre helyezem. Megkönnyebbülést érzek. Nem felejtettem el a múltat, de nem is engedem, hogy a foglya legyek. A sérelemből tápanyag lett a virágok számára.