Az Elengedés Gyöngyház Könnycseppje

A folyóparton ültem, a lábam a hűvös vízbe lógattam. Néztem a hömpölygő ár felé, ahogy magával ragadja a lehullott faleveleket, a letört ágakat. Vajon ők is félnek? Vajon ők is kapaszkodnak, mielőtt elengednék a partot? Eszembe jutott a régi, agyondédelgetett, törött porcelánbaba. Annyi emlék kötött hozzá, a nagymamám adta, aki már maga is csillagpor az égen. De a baba már csak a helyet foglalta, a repedései élesnek tűntek, már nem hozott örömet, csak a hiányt élesztette.

Éreztem, hogy valami hasonlót kell tennem. Elengedni egy régit, ami már nem szolgál, hogy teret engedjek az újnak. Nem tagadva a múltat, nem feledve a szépet, de tudomásul véve, hogy a víz folyik, és ami elromlott, azt nem lehet megjavítani, csak helyettesíteni. A fájdalom ott volt, egy gyöngyházfényű könnycseppként a szemem sarkában, de tudtam, hogy ez a könnycsepp a szabadságé. Mert az elengedés nem a felejtés, hanem a továbblépés. A továbblépés pedig lehetőség a boldogságra. A víz tovább hömpölygött, én pedig mély levegőt vettem, és éreztem, hogy valami felszabadult bennem. Egy régi darab, ami visszatartott, most végre szabadon úszik a folyóval.