Az Elengedés Gyöngyház Könnyei

Oly sokszor kapaszkodunk görcsösen, mikor a folyó sodrása épp el akarna vinni minket egy új tájra. Félelem ül a szívünkben, egy sötét, hűvös barlangban, és azt suttogja: „Maradj! Itt biztonságban vagy, itt ismered a köveket, a gyökereket, a partot.” Pedig a folyó nem akar bántani. Csak megmutatni, hogy a partok nem börtönök, hanem állomások.

Egy régi legenda szerint, a Tejút maga is gyöngyökből áll. Istenek könnyei hullanak alá az égből, mikor elengednek valamit, ami kedves volt nekik. Nem azért sírnak, mert fájdalmat éreznek, hanem mert tudják, hogy az elengedés a feltétele a továbblépésnek, a fejlődésnek, a kozmikus táncnak. Minden egyes gyöngyház könny egy ígéret, hogy a fájdalom nem örök, hogy a veszteségben is rejlik szépség, ha képesek vagyunk meglátni.

Én is álltam már a folyó partján, kapaszkodva egy letűnt álomba, egy régi szerelem emlékébe, egy olyan énembe, aki már nem én vagyok. Fájt elengedni. Nagyon fájt. De a fájdalom közepette megláttam a gyöngyházfényt. Megéreztem, hogy a folyó nem a múltat rabolja el tőlem, hanem a jövőmet adja vissza. Mert az elengedés nem a halál, hanem az újjászületés kezdete. És a könnyek, amik elhullnak, nem a gyengeség jelei, hanem a gyöngyházfényű ígéretek, hogy a szívünk képes lesz újból szeretni, újból hinni, újból ragyogni.