Az Elengedés Gyöngyházfényű Fátyola

Van egy pillanat az ember életében, amikor a szív, mint megannyi kagyló, kinyílik, hogy elengedje azt a homokszemet, mely sokáig fájdalmas gyönggyé csiszolódott benne. Ez a homokszem lehet egy régi sérelem, egy dédelgetett félelem, egy befejezetlen történet, melynek csomói már régen megmerevedtek a lelkünkben. Éveken át szorongatjuk, mint egy kincset, pedig csak terhet jelent. A Hold fényében állva, amikor az ezüstös ragyogás megfürdeti az éjszakát, gyakran eszembe jut ez a törékeny, mégis hatalmas aktus: az elengedés. Nem azt jelenti, hogy elfelejtjük, vagy megtagadjuk azt, ami volt, hanem azt, hogy átadjuk egy magasabb erőnek, a Kozmosz bölcsességének. Felismerjük, hogy bizonyos dolgoknak már nincs helye a jelenünkben, sem a jövőnkben. Mintha egy láthatatlan, gyöngyházfényű fátylat terítenénk rá, hogy búcsút vegyünk tőle, egy utolsó, szeretetteljes pillantással. Ez nem gyengeség, hanem a legnagyobb erő megnyilvánulása. A bátorság, hogy megengedjük a szívünknek, hogy gyógyuljon, hogy befogadjon valami újat, valami tisztábbat. Ahogy a tél átadja helyét a tavasznak, és a fák elhullatják leveleiket, mi is elengedhetjük mindazt, ami már nem szolgál minket. Hagyjuk, hogy a lelkünk fellélegezzen, mint egy régóta várt eső után a kiszáradt föld. Az elengedés fátyla nem takar el, hanem felszabadít. A csillagok ősi fénye mindannyiunkat arra hív, hogy nyissuk meg a szívünket, és hagyjuk, hogy a gyöngyházfényű, tiszta energia átjárjon minket. Akkor meglátjuk, hogy az üresség nem félelmetes, hanem a végtelen lehetőségek tengerének csillogó tükre.