Az Elengedés Holdfény Ezüst Csigái

Néha, mikor a Hold legteljesebb fényével fürdeti a világot, érzem, ahogy a ragaszkodás csápjai, mint láthatatlan, ezüst csigák, lassan körém tekerednek. Mindegyik csáp egy-egy elengedni nem tudott emlék, egy-egy kimondatlan szó, egy-egy elvesztett illúzió. Olyanok, mint a finom háló, ami foglyul ejti a lelkem szárnyait.

Észrevettem, hogy minél jobban próbálom lerázni őket, annál erősebben tapadnak rám. Minél inkább küzdök, annál jobban érzem a súlyukat. Ekkor eszembe jut egy régi történet, egy remetéről, aki egy kígyót talált a kunyhója előtt fagyoskodva. Felvette, melengette a keblén, de a kígyó, amint magához tért, megmarta őt. A remete, haldoklás közben, csak annyit mondott: "Tudtam, hogy ez a természeted, mégis reméltem, hogy megváltoztathatlak."

Ez a történet emlékeztet arra, hogy nem minden, ami hozzám tartozik, feltétlenül táplál engem. Néha, a szeretet nevében is foglyul ejtünk dolgokat, amik valójában akadályozzák a fejlődésünket. A holdfényes éjszakákon, mikor a csigák lassan másznak felém, most már nem küzdök. Ehelyett, engedem, hogy megérintsenek, érzem a hűvös érintésüket, és hálát adok nekik a tanításért. Aztán, képzeletben, kinyitom a tenyerem, és hagyom, hogy a holdfény magával sodorja őket az éjszakába. Tudom, hogy visszatérnek majd, de minden egyes elengedés egy kicsit könnyebbé teszi a lelkem szárnyait, és közelebb visz a szabadsághoz. Ahhoz a szabadsághoz, ami nem a birtoklásban, hanem az elengedésben rejlik.