Az Elengedés Holdfény Szitakötői

Annyi mindent tartunk fogva. Emlékeket, sérelmeket, embereket... mintha birtokolnánk őket, mintha a miénk lenne az idő, hogy dédelgessük, újraéljük, vagy éppen büntessük őket. Pedig az élet folyója nem áll meg, nem vár ránk. És ami nem engedjük el, az nemcsak minket húz vissza, hanem megakadályozza azt is, hogy valami új, valami szebb érkezzen. Képzeljük el, hogy egy szitakötő ül a tenyerünkön. Gyönyörű, törékeny szárnyaival a napfényben játszik. De ha ökölbe szorítjuk a kezünket, a szépség elpusztul. A szitakötőnek szüksége van a térre, a szabadságra, a szélre, hogy repülhessen. Ugyanígy van ez a szívünkkel is. Ha nem engedjük el a régi fájdalmakat, nem engedjük, hogy a szeretet holdfénye átjárja a lelkünket. Engedjük szabadon a szitakötőket, és figyeljük, ahogy elviszik a terheinket a messzeségbe.