Az Elengedés Krizokolla Patakjai

Oly sokáig cipeltem a hátamon, mint egy nehéz, kövekkel teli zsákot. Minden egyes kő egy-egy sérelem, egy-egy fájdalmas emlék, egy-egy kimondatlan szó volt. Azt hittem, ha szorosan tartom őket, valahogy kontrollálhatom a múltat, mintha az idő visszafelé folyhatna, ha elég erősen akarom. De a kövek egyre csak nehezebbek lettek, a hátam pedig egyre jobban görnyedt alattuk.

Aztán egy nap, egy szikrázó napsütésben, a hegyek között járva, megláttam egy krizokolla színű patakot. A víz lágyan csörgedezett, magával sodorva a lehullott leveleket és gallyakat. Valami megérintett a látványban, valami mélyen belül megmozdult. Mintha a patak maga hívott volna, hogy szabaduljak meg a terheimtől.

Óvatosan letettem a zsákot a földre, és kinyitottam. A kövek ridegek és élesek voltak a kezemben. Egytől egyig eszembe jutott az a pillanat, amikor felvettem őket, az a fájdalom, ami miatt úgy éreztem, szükségem van rájuk. De most, a patak partján állva, valami megváltozott. Éreztem, hogy a kövek már nem védenek meg semmitől, csak visszatartanak.

Egyenként dobtam a köveket a patakba. Ahogy a víz elnyelte őket, mintha a fájdalom is oldódott volna bennem. A krizokolla színű víz elnyelte a szürke köveket, a múltat, a sérelmeket. Nem felejtettem el őket, de már nem cipeltem tovább.

Az elengedés nem azt jelenti, hogy elfelejtünk, hanem azt, hogy megbocsátunk – magunknak is. A krizokolla patak emlékeztetett arra, hogy a víz mindig talál utat, hogy a gyógyulás nem egyenes vonal, hanem egy kanyargós ösvény, és hogy a könnyedség ott vár ránk, ahol merjük elengedni a terheinket.