Az Elengedés Láthatatlan Hídja

Léleknaplóm mai lapjára az elengedés misztériumát szeretném feljegyezni, azt a belső munkát, mely csendben, de annál nagyobb erővel képes átalakítani a sorsunkat. Hányszor ragaszkodunk görcsösen valamihez – egy elképzeléshez, egy kapcsolathoz, egy régmúlt fájdalomhoz, egy jövőbeli tervhez –, azt gondolva, ha elengedjük, elveszítünk valamit magunkból. Pedig az elengedés nem veszteség, hanem felszabadulás, teremtés. Ahogy a tél elengedi a leveleit, hogy tavasszal új rügyeket fakaszthasson, úgy nekünk is meg kell válnunk a súlyoktól, melyek lehorgonyoznak minket a múltba, vagy elzárnak a jelen áramlásától.

Gyakran hisszük, hogy az elengedés gyengeség, a feladás jele. Pedig valójában ez a legnagyobb erő megnyilvánulása, egy mély bizalom a Létezés rendjébe. Amikor képesek vagyunk meghajolni az élet áramlása előtt, és hagyni, hogy ami már nem szolgál minket, távozzon, akkor nyitunk teret az újnak. Ez nem közömbösség, hanem bölcs elfogadás. Az elengedés nem azt jelenti, hogy nem szerettünk, vagy nem becsültük azt, amit magunk mögött hagyunk. Hanem azt, hogy a szeretetnek és a tiszteletnek egy új formáját választjuk: azt, hogy szabadságot adunk önmagunknak és a másiknak, a helyzetnek.

Az elengedés olyan, mint egy láthatatlan híd, mely a múlt partjáról a jövő partjára vezet át minket. A hídon átkelve lepakoljuk a terheinket, és csak azt visszük magunkkal, ami valóban a szívünkből fakad, ami esszenciális. Ne féljünk attól, hogy üres lesz a kezünk. Az üres kéz készen áll arra, hogy befogadja az Univerzum ajándékait, melyek sokkal csodálatosabbak lehetnek, mint amiket mi magunk képesek lennénk kigondolni. Merjük elengedni a kontrollt, a ragaszkodást, és bízzunk abban, hogy a Lélek útja mindig a legmagasabb rendű javunkat szolg