Az Elengedés Lepidolit Alagútja

A ragaszkodás sűrű ködében botorkáltam. Múltbéli sérelmek, beteljesületlen álmok, elengedhetetlennek hitt emberek szellemei kísértettek. Mindegyikük egy-egy nehéz súly a lelkemen, lehúzva a mélybe. Tudtam, hogy változásra van szükségem, de a változás félelmetes, a megszokott fájdalom pedig valahogy mégiscsak biztonságos.

Egy napon, egy rég elfeledett ösvényen járva, egy Lepidolit alagútra bukkantam. A lila kövek lágy fénye áradt szét, békével töltve meg a levegőt. Beléptem. Ahogy egyre mélyebbre jutottam, éreztem, ahogy a köd oszlani kezd. A kövek vibráló energiája gyengéden oldotta a blokkokat, a görcsös ragaszkodást.

Láttam magam előtt a múltat, nem mint egy fenyegető árnyékot, hanem mint egy lezárt fejezetet. A sérelmek elvesztették élüket, a hiányok helyét pedig elfogadással töltötte meg a Lepidolit. Megértettem, hogy az elengedés nem a felejtés, hanem a megbékélés művészete. Az emlékeim velem maradnak, de többé nem gátolnak a továbblépésben.

Az alagút végén ragyogó fény várt. Kilépve, a régi énem foszlányai hullottak szét, és egy új, könnyebb én született újjá. Az elengedés ajándéka a szabadság. A szabadság pedig az újrakezdés lehetősége. Azóta minden nap hálát adok a Lepidolit alagútnak, ami megtanított elengedni, és megmutatta a valódi önmagam felé vezető utat. Talán most, ahogy a Vénusz a Rákban táncol, érdemes mindenkinek elgondolkodnia azon, mit kellene végre elengednie. A könnyedség felé vezető út néha egy sötét alagúton át vezet, de a fény mindig ott vár a végén.