Az Elengedés Lila Akácvirág Esője

Ma az elengedésről írok, arról a finom, illatos, mégis oly nehéz dologról. Képzeljetek el egy hatalmas, ősi akácfát. Virágzik, telis-tele lila, illatos fürtökkel. Évekig gyűjtögette az energiát, táplálta a gyökereit, hogy ilyen gyönyörűen megmutathassa magát. Aztán eljön az idő, és a virágok lassan, egyesével elkezdenek lehullani. Nem kapaszkodnak, nem könyörögnek maradásért. Egyszerűen elengedik a fát, hagyják, hogy a szél szárnyán tovaszálljanak.

Mi, emberek, sokszor kapaszkodunk. Kapaszkodunk a fájdalomba, a sérelmekbe, a régi álmokba, még akkor is, ha azok már nem szolgálnak minket. Félünk az ürességtől, attól, hogy mi marad, ha mindent elengedünk. Pedig az elengedés nem üresség, hanem teremtés. Helyet csinál az újnak, a szebbnek, a jobbnak. Mint a fa, ami elengedi a virágait, hogy termést hozzon.

Néha, amikor a legnehezebb elengedni, képzeljétek magatok elé azt a lila akácvirág esőt. Érezzétek az illatát, a könnyedségét. Engedjétek, hogy lemossa rólatok a régi terheket, a fájdalmakat. Higgyétek el, hogy a fa, a lélek, tudja, mit csinál. Tudja, mikor van itt az ideje elengedni, és tudja, hogy az elengedés nem a vég, hanem egy új kezdet. Talán épp a Vénusz áll most kvadrátban a Holddal, talán csak egyszerűen itt az ideje. Engedjétek meg magatoknak a könnyedséget, a virágok táncát a szélben. Engedjétek el.