Az Elengedés Obszidián Szárnycsapása

Az elengedés. Olyan szó, melynek súlya van, mint egy kőnek a kézben, mégis, ha elengedjük, szabadságot hoz. Sokáig azt hittem, az elengedés azt jelenti, hogy elfelejtek, kitörlök, mintha sosem lett volna. De rájöttem, ez nem lehetséges. Minden, ami volt, belénk ivódik, formál minket, mint a folyó a sziklát.

Az igazi elengedés nem a felejtés, hanem a megbékélés. Megbékélni a múlttal, azzal, ami elmúlt, ami nem lehetett, ami fájdalmas volt. Mintha egy régi fotót nézegetnénk: látjuk rajta a mosolyt, a ráncokat, a fáradtságot, de már nem akarunk beleugrani, megváltoztatni. Tudjuk, az a pillanat a múlté, és a helye ott van.

Elengedni valakit, aki fontos volt, talán a legnehezebb. Mint amikor egy madár elengedi a gallyat, amin ült, és szárnyra kap. Fél, de tudja, hogy repülnie kell. Az elengedés nem azt jelenti, hogy nem szeretjük többé, hanem azt, hogy engedjük neki, hogy a saját útját járja, még ha az nem is a miénk mellett vezet. Mi pedig, magunk is szárnyra kapunk, és a saját égboltunkat fedezzük fel. Az obszián, a vulkáni üveg, a föld mélyéből született, a tűzön átment, tökéletes példa erre. Éles, de sima, sötét, de tükröző. Az elengedés is ilyen: fájdalmas, de tisztító, sötét, de lehetőséget ad a fénynek, hogy visszatükröződjön bennünk.