Az Elengedés Opál Szivárványa

Léleknapló. A szél a fátyolos kávéscsésze mellett suhogva, finoman cirógatta az arcot. Egy opálfényű pillanat volt, amikor minden a helyére került. Az opál, ez a különleges kő, magában hordozza a szivárvány minden színét, mégis mindegyik csak pillanatokra jelenik meg, aztán eltűnik, átadva helyét egy másiknak. Pontosan ilyen az elengedés folyamata is. Nem egyetlen, végleges cselekedet, hanem folyamatos ráhangolódás, mint az opál változó fénye.

Napokig, hetekig, talán évekig is ragaszkodhatunk valamihez – egy elképzeléshez, egy kapcsolathoz, egy régi sebehez. Belénk gyökerezik, mint egy makacs gaz, és hiába tudjuk, hogy már nem szolgál minket, mégis nehezen adjuk fel. Mintha a gaz kivételével mi magunk is elvesztenénk egy darabunkat. Ez a félelem tart fogva minket. A félelem az ürességtől, ami a gaz helyén támad. De mi van, ha az üresség nem is üresség, hanem tiszta tér, egy új magvetés lehetősége?

Az elmúlt időszakban sokszor éreztem ezt a ragaszkodást. Egy régi tervhez, ami már rég idejét múlta, mégis görcsösen kapaszkodtam belé. Mintha ez határozta volna meg a jövőmet, pedig valójában a múlt terhe volt. Aztán egy esős délután, amikor a szürke ég a tó vizébe tükröződött, mint egy hatalmas, szürke opál, rájöttem. Az elengedés nem veszteség. Az elengedés lehetőség. Megszabadulni attól, ami már nem táplál, hogy helyet adjunk annak, ami virágoztathat. Ez nem egy könnyű feladat, néha fájdalmas is lehet, mint amikor egy gyökérszakadás érzését éljük át. De mint az opál, ami minden fényével és árnyékával is gyönyörű, az elengedés is magában hordozza a fejlődés ígéretét. Megengedi, hogy a lélek szivárványa szabadon táncoljon, minden árnyalatával, minden pillanatnyi ragyogásával. Engedjük meg magunknak, hogy a változás