Az Elengedés Örök Tánca

Ma reggel a konyhámban állva, ahogy a hajnali fény átszűrte az ablakon, egy apró, elfeledett virágra esett a tekintetem a vázában. Mégiscsak élt, pedig már napok óta nem kapott vizet. A szirmai fakók voltak, de mégis tartotta magát, dacolva a múlékonysággal. Ez a törékeny szépség juttatta eszembe az elengedést. Hányszor kapaszkodunk mi is olyasmibe, ami már rég elvesztette életerejét? Egy régi sérelembe, egy elmúlt szerelem emlékébe, egy elszalasztott lehetőségbe, egy olyan képbe önmagunkról, ami már nem szolgál minket. A Lélek, mint a virág, ösztönösen kapaszkodik az életbe, de néha épp ez a kapaszkodás fojtja meg.

Gyakran gondoljuk, hogy az elengedés egyenlő a feladással, a gyengeséggel. Pedig épp ellenkezőleg, a legnagyobb erő abban rejlik, ha képesek vagyunk felismerni, mikor jött el az ideje annak, hogy búcsút mondjunk. Mint a Hold, amely elengedi a Nap fényét, hogy befelé forduljon, és a saját ragyogásában tündököljön. Az elengedés nem veszteség, hanem teremtés. Helyet csinálunk az újnak, a még ismeretlennek, a még meg nem éltnek. Ez egy szelíd tánc, ahol a ritmust a szív diktálja, és a Lélek vezeti a lépéseket. Nem kell erővel letépni a száraz leveleket, hanem hagyni kell, hogy a szél fújja el őket, ha eljön az idejük. És a helyükön új hajtások sarjadnak majd, erősebbek, élettel telibbek. Az elengedés fájdalmas lehet, de a felszabadulás, ami utána következik, megfizethetetlen. Legyen hát ez a nap a tiszta tér teremtésének napja, ahol mindent elengedünk, ami már nem a miénk, és megnyílunk mindannak, ami még vár ránk.