Az Elengedés Rózsakvarc Szirmainak Tánca

Olyan régóta cipeltem már. Nem is emlékszem, mikor vettem magamhoz ezt a terhet, de a vállam már szinte beleégett a formája. Azt hittem, ez az én sorsom, a kereszt, amit viselnem kell. Egyfajta bizonyíték a szeretetemre, az elkötelezettségemre. De a napokban egy rózsakvarc szirmot találtam az utamon. Nem értettem, mit üzenhet, hiszen sosem vonzottak az ilyen lágy, nőies dolgok. Aztán eszembe jutott egy régi történet, amit a nagymamám mesélt. Egy virágról, ami csak akkor nyílik ki teljesen, ha elengedi a régi szirmait, engedi, hogy a szél elvigye őket. A virág nem ragaszkodik a múlthoz, a már elszáradt részekhez. Tudja, hogy az elengedés az új kezdet záloga. Éreztem, ahogy a rózsakvarc szirmának érintése felébreszti bennem a lágy, elfogadó szeretetet önmagam iránt. Rájöttem, hogy a teher, amit cipelek, nem a szeretet mércéje, hanem a félelemé. A félelemé attól, hogy ha elengedem, elveszítem azt, amihez ragaszkodom. De vajon valóban az enyém volt az valaha is? Vagy csupán egy illúzió, amit magamnak teremtettem? A rózsakvarc arra emlékeztet, hogy az elengedés nem a veszteség, hanem a szabadság felé vezető út. A szeretet nem a birtoklásban, hanem az elengedésben mutatkozik meg. Most itt állok, a terhemet nézve, és tudom, hogy el kell engednem. Nem lesz könnyű, fájni fog. De tudom, hogy a fájdalom után a rózsakvarc szirmainak lágy tánca vár rám, a könnyedség, a szabadság, és a szeretet, ami nem bilincsel, hanem szárnyakat ad.