Az Elengedés Smaragd Zöldje

Ma az elengedésről írok, arról a gyönyörű, mégis oly nehéz táncról, amit a szívünk vív a ragaszkodás sötét árnyékában. Nem a múltról, nem a sérelmekről, nem is a szeretett személyekről való elengedésről beszélek elsősorban. Hanem arról az elengedésről, ami ahhoz szükséges, hogy mi magunk növekedhessünk. Arról a verzióról, akik voltunk, arról az elképzelésről, amilyennek hittük magunkat.

Képzelj el egy smaragd gyűrűt. Tökéletesre csiszolt, ragyogó, hibátlannak tűnik. De vajon látsz-e benne valamit a kő eredeti, nyers valójából? Ahol évezredeken át a föld mélyén formálódott, ahol a nyomás és a hő összetörte a régi formát, hogy egy új, még gyönyörűbb születhessen?

Mi is ilyen smaragdok vagyunk. A fájdalmas tapasztalatok, a kihívások, a változások mind-mind a csiszolás eszközei. De ha görcsösen ragaszkodunk a régi, csiszolatlan önmagunkhoz, ha félünk a változástól, akkor sosem fogjuk megtapasztalni a bennünk rejlő valódi ragyogást.

Engedjük el az elképzeléseket, amiket a jövőnkről dédelgetünk, ha azok már nem szolgálnak minket. Engedjük el a címkéket, amiket magunkra aggattunk, mert azok csak korlátozzák a lehetőségeinket. Engedjük el a félelmet, hogy nem vagyunk elég jók, mert ez a félelem az, ami leginkább visszatart minket a szárnyalástól.

Az elengedés nem gyengeség. Épp ellenkezőleg, hatalmas erő rejlik benne. Az az erő, ami lehetővé teszi, hogy új lapot nyissunk, hogy új célokat tűzzünk ki, hogy új kapcsolatokat építsünk, hogy új önmagunkra leljünk.

Ne félj attól, hogy ki kell engedned a kezedből valamit. Bízz abban, hogy az Univerzum mindig a javadat akarja. Ha pedig valami elmegy az életedből, az azért van, mert valami sokkal jobb érkezik a helyére. Engedd