Az Elengedés Suttogó Szélcsengői

Néha azt hisszük, az elengedés a gyengeség jele. Pedig épp ellenkezőleg. Olyan, mint amikor a szél meglazítja a lehulló levelek szorítását, hogy azok kecses táncot lejthessenek a föld felé. Néztem ma egy idős asszonyt a parkban. Szinte láttam, ahogy a ráncai között megbújik egy egész életnyi megtartás és elengedés. Egyik kezében egy aprócska, kopott plüssnyúl, a másikban pedig egy madzag, aminek a végén egykor talán színes léggömb lebegett. Most üresen lógott. Eszembe jutott a Skorpió telihold, amikor az árnyékaink a legélesebben rajzolódnak ki, és muszáj szembesülnünk azzal, ami már nem szolgál minket. A levegőben érezhető volt a múlandóság illata, a melankólia édes íze. Az asszony mosolygott. Nem a szomorúság, hanem a béke mosolya volt ez. Megértettem, hogy az elengedés nem a veszteség beismerése, hanem a szabadság felé tett lépés. A szélcsengők lágy hangjai a szívünkben is felcsendülhetnek, ha merjük elengedni azt, ami már nem a miénk.