Az Elengedés Táncoló Tollpihéi

Oly sokszor kapaszkodunk foggal-körömmel abba, ami elmúlik. Mint a gyermek, aki nem akarja elengedni a kedvenc, rongyosra játszott plüssállatát, akkor sem, amikor már látszik rajta az idő vasfoga. Félünk az ürességtől, a hiánytól, attól, hogy valami fontos darab szakad ki a lelkünkből, ha elengedjük azt, amihez annyira ragaszkodunk. Pedig az elengedés nem feltétlenül fájdalom, hanem lehetőség. Egy lehetőség arra, hogy új terek nyíljanak meg bennünk, hogy a réginek a helyére valami szebb, valami magasabb rendű érkezzen.

Képzeld el a fa leveleit ősszel. Vajon szenvednek, amikor elengedik az ágat, amikor elindulnak a föld felé, engedve a szél szeszélyeinek? Talán igen, egy pillanatra, de hamarosan átadják magukat a táncnak, a lebegésnek, a szabadságnak. Tudják, hogy a föld táplálni fogja őket, hogy a bomlásukból új élet születik. Ők is tudják, hogy a tél után jön a tavasz.

Miért gondoljuk, hogy nekünk nehezebb? Miért hisszük, hogy nekünk a ragaszkodás a helyes út? Pedig a ragaszkodás sokszor csak béklyó, ami megakadályozza, hogy a lelkünk szárnyalhasson. Engedd el a félelmet, engedd el a görcsöt, engedd el a vágyat, hogy birtokolj. Bízz abban, hogy az univerzum tudja, mi a legjobb neked. Bízz abban, hogy az elengedés néha a legnagyobb ajándék. Hunyd le a szemed, és képzeld el, ahogy elengedsz mindent, ami már nem szolgál téged. Érezd, ahogy a lelked könnyűvé válik, ahogy a terhek lehullanak rólad, ahogy a béke és a nyugalom átjárja a tested.

Az elengedés táncoló tollpihéi könnyedén szállnak a szélben, viszik magukkal a múlt emlékeit, és helyet csinálnak az újnak, a szebbnek, a magasabb rendűnek. Engedd, hogy ők is vigyenek téged!